Tartalomjegyzék
Az integrálszámítás
Az integrálszámítás a matematikai analízis egyik alapja. Maga a kifejezés („integrál”) két - alapvetően különböző, bár egymáshoz matematikai tételek útján szorosan kapcsolódó - fogalomra utalhat: határozott integrál és határozatlan integrál (más néven antiderivált, azaz a deriválás inverzművelete).
Történelmi áttekintés
A határozott integrálszámítás alapvető gondolata már a híres, i.e.1800 körül keletkezett Moszkvai Tekercsen is megtalálható (csonkakúpok és csonkagúlák térfogatainak számolása). A módszer fejlettebb változatával találkozhatunk az ókori görögöknél (pl. Eudoxus); Archimédész volt az első, aki az ún. infinitezimálokat (végtelenül kicsi mennyiségeket) explicite használta, és ezzel jelentős eredményeket is ért el (parabola területe, kör területének közelítése). Meg kell említeni azonban, hogy ő maga sem tartotta egzaktnak saját - ezen a módszeren alapuló - bizonyításait.
A differenciál- és integrálszámítás (rövidebb nevén a kalkulus) alapvető elméletét Newton és Leibniz rakta le a 17. sz. második felében. Az elmélet legfontosabb része a két fogalom viszonylag pontos (bár nem kifogástalan) definiálása, a jelölésrendszer kialakítása (főleg Leibniz nyomán) és a Newton-Leibniz tétel (mely egységgé kovácsolja a két fogalmat) volt.
Bár az újonnan kialakuló kalkulus számos problémát könnyebben kezelhetővé tett, elméleti megalapozottsága megkérdőjelezhető volt, ezért sok támadás is érte (pl. Berkley püspök híres mondása az infinitezimálokról). A 19. sz. közepe táján indult meg a „szigorúság forradalma” (Lakatos Imre nyomén használva a kifejezést), szilárd alapokra helyezték a határérték fogalmát és ezáltal a kalkulust is; Cauchy, Weierstrass, Bolzano és Riemann nevét érdemes megjegyezni.
A 20. sz. elején a matematikai fogalmak legtöbbje az előzőekhez képest sokkal általánosabb megfogalmazást nyert (pl. függvény), így az integrálszámításra is új, általánosabb, formális definíciók születtek.
Határozatlan integrál
Legyen
értelmezve [a,b] intervallumon. Ha létezik
-hez olyan [a,b]-n értelmezett
függvény, hogy
-re (ahol
deriváltját jelenti), akkor azt mondjuk, hogy
az
primitív függvénye.
Ha egy függvénynek létezik primitív függvénye, akkor végtelen sok létezik. Legyen az
függvény primitív függvénye. Tekintsük az
függvényt, ahol
.
deriváltja ekkor megegyezik
deriváltjával, mivel konstans deriváltja nulla, ezért
is primitív függvénye az
-nek.
Az
primitív függvényeinek a halmazát az
határozatlan integráljának nevezzük, jelölése:
Határozatlan integrál tulajdonságai
, ha
egy tetszőleges konstans, azaz konstans kiemelhető az integrál elé.
, ha
és
és
primitív függvényei, azaz összeg tagonként integrálható.
Határozott integrál
Alsó és felső közelítő összeg
Legyen adott egy [a,b]-n értelmezett korlátos, pozitív függvény. Tekintsük [a,b] egy beosztását: . Az ehhez a beosztáshoz tartozó alsó közelítő összeg:
Itt jelenti az
függvény alsó határát az
intervallumon (az i index 1-től n-ig vesz fel értékeket)
A fenti beosztáshoz tartozó felső közelítő összeg pedig:
Itt jelenti az
függvény felső határát az
intervallumon.
Fontos: nem kötöttük ki, hogy a részintervallumok hossza egyenlő.
A Riemann-integrál
Az [a,b] intervallumon értelmezett korlátos
függvényt integrálhatónak nevezzük, ha egyetlen olyan szám létezik, amely az
függvény egyetlen alsó közelítő összegénél sem kisebb és egyetlen felső közelítő összegénél sem nagyobb. Ezt a számot az
függvény [a,b]-n vett határozott integráljának nevezzük. Jelölése:
Megjegyzés: az itt közölt definíció valójában a Darboux-integrál. A Riemann-integrál akkor és csak akkor létezik, ha a Darboux-integrál létezik, és értékük megegyezik, tehát nagy különbség nincs.
A fenti definícióból következik, hogy az [a,b] intervallumon értelmezett korlátos függvény akkor és csak akkor integrálható, ha
-hoz
olyan beosztás, melyre
Ha az
függvény monoton [a,b] intervallumon, akkor ott integrálható.